Tapintható láthatatlan – A Kézzelfogható Alapítvány kiállítása a Széchenyi Fürdőben

Nővérem kísért el a tárlatra, akinek már régi vágya volt egy ehhez hasonló programon részt venni, úgyhogy hozzám hasonlóan örült a kihívásnak. Bevallom, érzékenyítői múltam ellenére se jártam soha a Láthatatlan Kiállításon, úgyhogy régi tartozásomból is szerettem volna törleszteni valamicskét, emellett kifejezetten kíváncsi voltam, vajon az, hogy látássérült, jobbára vak emberekkel dolgozom, így kissé bennfentesebb vagyok az átlag látogatónál, segíteni fog-e a tapintva tájékozódásban. Röviden summázva: elhanyagolhatóan kevés előnyt jelentett, szinte semmit, pedig nem is a térben kellett elhelyeznem magam, hanem “csak” tárgyakat felismerni, mert a tér határát a hosszan elnyúló asztalok jelentették, melyekre a tárgyakat helyezték, ezeket pedig elég volt lekövetni. De ne szaladjunk ennyire előre.

Egy fiatal vak srác, Fóris Norbert szegődött mellénk kísérőnek, aki humorral és türelemmel volt irányunkban, ezúton is köszönjük neki. Érkezésünkkor azonnal a kezünkbe nyomott két szemtakarót és kezdődhetett a barangolás. Igen, szemtakaróval már találkoztam, meg Norbit is ismerősként üdvözöltem, kb ennyiben ki is merült mindaz, amit előnynek nevezhettem a többi látogatóval szemben… Jó, mellettem, mellettünk legyen mondva, nem használati tárgyakat kellett (volna) felismerni, hanem sokszor kifejezetten elvont, nem egyszer alapjaiban nonfiguratív művészeti alkotásokat, szóval, egy síelős hasonlattal élve, a fekete pályán kezdtünk, nem csoda tehát, hogy elvéreztünk. A cél tulajdonképpen nem is az volt, hogy beazonosítsunk egy teljes koncepciót, inkább csak a részleteket kellett kiéreznünk: a textúrát, a formákat, az esetlegesen egyéb érzékleteket is bevonó tulajdonságokat, pl hangokat vagy a kiállított mű illatát, ha van neki.

Kifejezetten örültem egyébként, hogy nem egyszerű tárgyakkal és hétköznapi anyagokkal találkoztam, valódi kihívást jelentett minden, amit megérinthettem. Zsírkő, mészkő és márvány felületek, néhol valami salakos, málladozó kőzet, simára fújt tömör gömbüveg, kezeletlen, még kérges faanyag, bronz és réz, sőt nemez, sodronykötél, lófarokszőr, szalmacsuhé és sok egyéb érdekes felület, amivel “vakon” még sose találkoztam. A forma, mint összetartó elem, mint konceptualitás átlényegült a kezünk alatt, a határai elmosódtak és más értelmet nyertek. Amiről azt hittük, hogy az, arról kiderült, hogy nem az, hanem valami egészen más és nem ott van az eleje vagy a vége, sőt, nincs is olyan, hogy “eleje” és mi is az a “vége” tulajdonképpen? Mivel sok volt a nonfiguratív, pusztán fogalmiságában ábrázoló műtárgy, egészen más értelmet nyertek a “kapaszkodó”-ként szolgáló ívek és formák, bár tény, sokszor kaptunk segítséget Norbitól, hogy ne akarjunk “belelátni” valamit abba, ami nem láttatni, pusztán kifejezni akar, mondjuk egy érzést, egy benyomást, egy hangulatot.

Mivel a tárlat véget ért, nem lövöm le senkinek a felfedezés örömét, ha közelebbről is bemutatok néhány kiállítási darabot. Volt pl egy hajó, Noé bárkája, fából, a fedélzetén állatokkal, ahogy illik. Az állatok kerámiából készültek, tökéletesen figurális formában, de mivel sokan voltak és az ívek itt-ott egymásba csúsztak, lehetetlenség volt őket tapintva külön-külön felismerni. Az állatoknál maradva: találkoztunk üveglovacskával és elefánttal, de nekik meg a formájuk volt olyan, mintha Salvador Dalí elszabadult álomfantáziája alkotta volna őket, úgyhogy támpontként csak egy lófarokra meg egy pár óriási lapátfülre hagyatkozhattunk… Akadtak még ennél elvontabb darabok is, melyeknek a cím sugallta jelentéstartama talán csak az alkotó számára volt értelmezhető, itt azzal is megelégedtünk, ha az anyagot sikerült beazonosítani.

Az egyik legérdekesebb műtárgy valahol a figurálisan értelmezhető és az elvontságában megmagyarázhatatlan közötti sejtelmes homályban mozgott, hosszan elidőztünk fölötte. Egy kisebbfajta iskolai tábla méretében határoztuk meg a keretet, ami a furcsa, keményre száradt salakos tapintású, göcsörtös formákat vette körül. Norbitól megtudtuk, hogy az alkotó a vörösiszap katasztrófa emlékére készítette művét. Tapogattuk ezeket a látszólag vagy inkább tapintólag meghatározhatatlan íveket, kiemelkedéseket és csak később, mikor már levehettük a szemtakarót, hogy úgy is megnézzük a műveket, akkor értettük meg, hogy a táblakeret iszap-lepte használati tárgyakat fog közre, melyeket az áradás elsodort. Egy háztartás mindennapi kellékeit, nem szimbolikus formákat és véletlen göcsörtöket, az egyébként téglavörös anyagban, hanem az eredeti tárgyak kicsinyített mását.

Mikor tehát a tárlat végén levettük a szemtakarót, nővérem nagyon frappánsan fogalmazta meg lényegi tapasztalatunkat, ahogy azt mondta, “látva, minden értelmet nyer”. Sok minden tárult a szemünk elé, amit nem olyannak képzeltünk, sőt, akadt olyan tárgy is, aminél el kellett töprengenünk, hogy fogtuk-e egyáltalán. Igen, valakinek, aki a külvilág információinak túlnyomó többségét vizuálisan szerzi, minden látva nyer értelmet és fogalma sincs róla, hogy ez mennyire ösztönös leképezési norma számára, amíg be nem szabadul egy szokatlan formákkal és anyagokkal telerakott térbe, ahol semmi sem az, aminek (nem!) látszik. Csak félve jegyeztem meg nővéremnek, hogy talán egy értő és értelmező narráció sokat segíthet a formátlan formák és meghatározhatatlan érzéki tapasztalatok kiegészítéseként. Ebben végül egyetértettünk, de azért maradt bennem némi aggály, hogy valóban így van-e. Az érintettekre bízom a választ.

kiallitas

A képen Magyar Judit Mária iparművész egyik színes, mintás kavicsokból megálmodott alkotását látjuk. A különböző méretű és formájú kövek között vannak laposak és simák, göcsörtösek, hegyesek és sziklatöredékre emlékeztetők. Koncentrikus, csíkos, karcos alakzatokat festett rájuk a természet, a homok-, iszap- és üledékrétegek, ahonnan származnak. Csigavonalban, tehát körkörösen helyezkednek el az alapul szolgáló sötét anyagra ragasztva. Középen egy féltenyérnyi méretű nagy kő, körülötte kicsik, majd egyre nagyobbak és még nagyobbak. Többek között ezzel a csodával ismerkedhettek meg a látogatók a kiállításon, a mellékelt fotón is két kéz érinti éppen. A tárlat után pedig, akinek kedve volt, Judit segítségével ki is próbálhatta kreativitását egy kis alkotóműhely keretében.

A beszámolót írta: S. Tóth Erika